írta Orna Ben Dor
Steiner egyrészt azt tanítja nekünk, hogy az egoizmus a világ minden gonoszságának forrása, másrészt azt is állítja, hogy a függetlenség és az önbizalom eléréséhez szükség van egoizmusra és az altruista erkölcsi elvek megsértésére. Ez a cikk azt vizsgálja, hogy a gonosz miért szükséges és alapvető a fejlődés szempontjából.
Orna Ben Dor
Steiner azt állítja, hogy minden korszakban vannak néhányan, akik előmozdítják az emberiség fejlődését. Ezek az emberek reinkarnációikban különböző szerepeket töltenek be. Az atlantiszi kor és a mi korszakunk között az emberek egy csoportja túlélte a Biblia „Vízözönként” emlegetett katasztrófáját. Ez a csoport új civilizációt hozott létre. Steiner úgy vélte, hogy a jövőben, az atlantisz utáni időszak végén kitör majd a mindenki mindenki elleni háborúja. Az Apokalipszist, azaz a jók gonosz elleni háborúját azok vívják majd, akiknek az erre való felkészítése most folyik.
Csak azok vállalhatják ezt a szerepet, akik nem lágyszívűek és nem is naivak. Nem tartozhatnak ebbe a csoportba olyanok, akik nem ismerik a gonoszt, és az antropozófus felfogás szerint ennek a csoportnak a felkészítése már az előző életekben elkezdődött. Ez a karmájában is egymással kapcsolatban lévő csoport gyakran együtt vesz részt meghatározó történelmi eseményekben, pl. háborúkban, keresztes hadjáratokban, stb.
„Minden gonosz közös jellemzője az egoizmus” – állítja Steiner, és hozzáteszi: „Minden emberi gonoszság az egoizmusból ered.” [1]
„…minden emberi gonosz abból fakad, amit egoizmusnak hívunk, a legkisebb hibától a legsúlyosabb bűncselekményig, függetlenül attól, hogy az emberi tökéletlenség vagy az emberi gonosz inkább a testből vagy a lélekből származónak tűnik. Ezért minden tökéletlenség és gonoszság leküzdésére irányuló törekvés magában foglalja az egoizmussal való küzdelmet.” [2]
Steiner egyértelműen kijelentette, hogy minden gonosz forrása az egoizmusban rejlik, és hogy a gonoszt csak az egoizmus elleni harc révén lehet legyőzni. E határozott kijelentés után azonban Steiner azonnal megmutatja az ebben rejlő nehézséget: „E felismerés után szembesülünk egy másikkal, ami meglehetősen nyomasztó szellemi kutatásaink során. (…) Mindent összevéve, figyelembe véve azokat a lelki gyakorlatokat, amelyeket gyakorolni kell a szellemi világba való bejutáshoz, azt tapasztaljuk, hogy ezek bizonyos tulajdonságok megerősítését célozzák a lélekben, amelyek az érzéki világban erősebbé, függetlenebbé és önállóbbá teszik a lelket. Tehát ami az érzéki világban egoizmus, azt kell megerősíteni és intenzívebbé tenni, amikor egy ember be akar lépni a szellem világába. “ [3]
Ez tehát egy paradoxon. Egyrészt azt állítja, hogy az egoizmus a világ gonoszságának forrása – az emberi lény önmagára összpontosít, figyelmen kívül hagyva a „másikat” mint „ént”, ezzel megsértve a morális elveket. Másrészt azt is állítja, hogy a lelkierő, az önállóság és az önértékelés érzésének eléréséhez az embernek szükségszerűen szembe kell fordulnia az altruizmus alapjaival és egoisztikussá kell válnia:
„Szó szerint véve, az egoizmus az az emberi tulajdonság, mely az embert arra indítja, hogy saját érdekeit tartsa szem előtt, hogy saját személyiségét magasítsa fel, míg ellentéte, az altruizmus az az emberi tulajdonság, melynek célja az, hogy az emberi képességeket mások, sőt az egész világ szolgálatába állítsa.” [4]
Az „én” paradoxona, amelyet Steiner kétélű kardként jellemez, döntő jelentőségű, mivel pontosan a fejlődés és a megkövesedés találkozási pontjára vonatkozik:
„Egyrészt az én az okozója, hogy az ember önmagában megkeményedik, hiszen az ember az ént akarja kiszolgálni mindazzal, amit külső tárgyak vagy belső javak formájában összegyűjthet. […] Másrészt azonban ne felejtsük el, hogy az éntől kapja meg az ember mindazt, ami őt önállóvá, belsőleg szabaddá teszi, és ami őt a szó legigazibb értelmében felemeli. Az énen alapul az emberi méltóság; az én az emberben az isten kezdemény.” [5]
Vizsgáljuk meg most az egoizmus néhány aspektusát, amelyet Steiner nem vetett fel: ellenállás vagy kelletlenség az adással és másokkal való megosztással szemben; kicsinyesség (akár jelentéktelenebb szükségletek kapcsán); törekvés a kitűzött célok elérésére attól függetlenül, hogy azért másoknak milyen árat kell fizetniük; felsőbbrendűség-érzés; jogosultság érzése; arrogancia; mások kizsákmányolása; fanatizmus és szélsőséges ambíció – anyagi és szellemi egyaránt – gyakran mások kárára. Jelentős, szellemi küldetéssel bíró emberekben is megtalálhatjuk e tulajdonságok némelyikét, akik kezdetben pontosan ezen tulajdonságok miatt fejlődhettek.
Az egoizmus immorális volta illetve szükségessége közötti ellentmondás leírására Steiner a rózsa allegóriáját hozza fel:
„A növény magába fogadja azt, amire szüksége van a fejlődéshez. Nem érdekli a „miért” és az „azért”, virágzik, mert virágzik, nem törődik azzal, hogy kinek szolgál. És mégis, éppen azért, mert életerőit magába fogadja, mert környezetéből mindent kivon, amire saját maga számára éppen szüksége van, ezért válik környezete számára – végeredményben az ember számára is – azzá, amivé válhat. Az elképzelhető leghasznosabb teremtménnyé válik, ha a növényvilágnak azokhoz a területeihez tartozik, melyek a magasabb rendű lények életét szolgálják. Bár sokszor mondtuk már, de nem válik trivialitássá, ha még egyszer elmondjuk:
Ha a rózsa önmagát díszíti,
Egyúttal a kertet is díszíti.” [6]
A virág példája tehát annak kölcsönös előnyeit hangsúlyozza, ha valaki elvesz a környezetéből és visszaad. Az adás minden esetben befogadással kezdődik, ami erőforrások magunkhoz vételét jelenti a környezetből a növekedés és bővülés érdekében. Még a tiszta adakozásra törekvő spirituális hierarchiák is azelőtt a befogadó oldalon álltak. Ezt úgy tekinthetjük, mint egoista stádiumot, amelyben „már szellemi magasságokba, emberfeletti lényekre pillantunk fel és ezek a lények egyre erősebbek, egyre hatalmasabbak lesznek”. [7] Ez az erő és hatalom Steiner szerint azáltal jön létre, hogy: „eleinte rászorulnak, szükségük van valamire, hogy kívánniuk kell valamit a világtól, később pedig odáig fejlődnek, hogy már valamit adni tudnak”. [8] Így arra a következtetésre jut, hogy: „a fejlődés szelleme és értelme tulajdonképpen abban áll, hogy az ember már nem kap, hanem ad”. [9]
A történelem tele van szellemi irányultságú emberekkel, akik egoista hajlamokat mutatnak és erkölcstelen tetteket követnek el céljaik elérése érdekében. Valójában azt kell feltételeznünk, hogy az emberiség javát szolgáló jelentős eszközöket gyakran az erkölcsi kódexek megsértésével fejlesztik ki, és a szellemi küldetéssel rendelkezők ezt sokszor megteszik. Például egy lázadó, önfejű, önző gyermekre, aki „nehézségeket okoz a szüleinek”, nem engedelmes és nem viselkedik jól, tekinthetünk úgy, hogy fontos eszközöket teremt a szellemi jövő számára.
Az immorális cselekedetek következmény alapú megítélése
Bizonyos immorális tettek végső soron a világ javát szolgálják, de ezeket csak utólag lehet felismerni. Például a bibliai történetben Rebeka, azt kívánva, hogy fia, Jákob születési jogot kapjon, tervet szőtt, hogy elérje Jákob testvérének Ézsaunak a kisemmizését. A tett erkölcstelen, de nélkülözhetetlen Izrael népe és az egész emberiség történelmének szempontjából. Dávid király is elküldte Úriást, hogy haljon meg csatában, mert megkívánta a feleségét, Betsabét. Nátán próféta megdorgálta Dávidot bűnéért, de ez az immorális cselekedet tette lehetővé Salamon születését, aki kiváló király és a valaha élt legbölcsebb ember lett.
Szókratész példáját is említhetjük, aki az egyik legjelentősebb görög filozófus és a nyugati filozófia egyik legfontosabb megalapozója. Szókratészt bűnösnek tartották, az ókori Görögország normái szerint megrontotta a fiatalokat, elfogadhatatlan gondolatokat és eretnekséget terjesztve.
Fontos megjegyezni, hogy az erkölcstelen cselekmények nem maradnak büntetlenül. A karma szintjén minden cselekedetnek megvan a következménye. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy amikor az egyén rossz cselekedeteket követ el, olyan készségeket szerez, amelyek összességében elősegíthetik a szellemi fejlődést és a későbbi adás lehetőségét.
Természetesen a moralitásnak ez az összetettsége nem teszi szükségessé, hogy erkölcsi anarchia uralkodjon. Az erkölcs kulcsfontosságú az emberi társadalomban – amikor az „én” fejlődik, a moralitás természetes módon és szabadon jelenik meg. Ez a jövő moralitása, amely nem kötelességből, hanem szeretetből fakad. Mint Steiner hangsúlyozza: „a legmagasabb morális elvekhez és azok megértéséhez csak a bölcsességre való törekvés végén jutunk el, másrészt a morális és szociális közösségek és művek morál nélkül nem állhatnak fenn.” [10]
Először az én
A túl korán kifejlesztett morális jellemzők, például az adakozás, áldozatkészség stb. gyengíthetik az ént. A mások kedvére tevő altruizmus vagy az adás bármely olyan formája, amely megakadályozza az énünkkel való találkozást, pozitívnak tűnhet, de végső soron az ént csökkenti, mert: „Ami az embert énjének elvesztésére, egy közös tudatban való feloldódásra ösztönzi, az a gyengeségéből ered.”[11]
Sokan vannak, akik a morális értékeket a gonosztól való félelemből és annak utálatából fakadóan követik, lemondva „magukról” az általános eszmék érdekében. Minden közösség lényegében a kollektív én eszméjébe ágyazza az egyéni én eszméjét. Ez a közösségi eszme az abszolút erény szigetét hozza létre, néha a gonosz elkerülése érdekében. Így létrejön egy olyan világ, amely látszólag jóindulatú, de a gonosz nem tűnik el. Épp ellenkezőleg – gyakran borzalmas, mivel nem foglalkoznak vele. Ez a helyzet a fasiszta és kommunista rezsimekben mutatkozhat meg, és a nemzetiszocializmusban érte el a csúcspontját. Kisebb csoportokban is találkozhatunk vele, pl. szekták, kommunák és klánok esetében. Azonban azok, akik keresztülmennek a gonoszon, megemésztik és megbirkóznak vele, végül immunissá válnak és ellen tudnak állni a rosszindulatnak. Annak érdekében, hogy kívül is szembe tudjon nézni a gonoszsággal, az egyénnek először meg kell küzdenie a benne rejlő gonoszsággal. A belső gonosz feletti győzelem nagyobb jóságot hoz létre. Steiner azt állítja, hogy a gonosz legyőzésének képessége kiválóbb embereket hoz létre: „nem szabad elhinnetek, hogy a gonoszság nincs beírva a teremtés tervébe. Bele van írva, hogy egyszer majd megszülethessen a nagy jóság.” [12]
A meglévő erkölcsöt követő és önzetlenséget hirdető személyt Steiner ahhoz hasonlítja, aki besétál egy hideg helyiségbe és azt kéri a kályhától, hogy fűtse be a szobát, anélkül, hogy megértené, hogy valójában mire van ehhez szükség. Hasonlóan ahhoz, aki nem érti, miképp kell a szobát felmelegíteni, az emberi lények sem tudják megérteni az önzetlenséget, még akkor sem, ha újra meg újra azt parancsolják nekik, hogy legyenek önzetlenek.
Az igazi üzenet nem adható át elméletek vagy prédikálás útján, csak a világhoz tartozás emberi tapasztalatának részeként. Miután a világ erőforrásai által felépítette magát, vagyis az egoista szakasz után, az egyén fejlődése éles fordulatot vesz, és ezeket az erőforrásokat a világ jóindulatú és jótékony megértésére, valamint fokozott adásra fordítja: „Ezért az ember akkor tölti be legjobban létét, ha a lehető legtöbbet vonzza magához a külvilágból és én-jét, egóját a lehető leggazdagabbá teszi. Akkor mindent magáévá tesz, ami a külvilágban van, és ez benne kivirágozhat, gyümölcsöt teremhet.” [13]
________________________________________________________________________________________________________________
Felhasznált irodalom:
1 R. Steiner: A szellemtudomány éltető ereje, GA63, 6. előadás, A gonosz, 1914. január 15.
2 R. Steiner: A lelki élet metamorfózisai, GA58, 7. előadás – Az egoizmus lényege, 1909. november 25.
3 R. Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban, GA110, 4. előadás, 1909. április 13. este
4 R. Steiner: Krisztus és az emberi lélek, GA1 Teozófus morál 1. előadás, 1912. május 28.
5 R. Steiner: János Apokalipszise, GA 104, 8. előadás, Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona. 1908. június 25.
[1] R. Steiner: A szellemtudomány éltető ereje, GA63, 6. előadás, A gonosz, 1914. január 15.
[2] R. Steiner: A szellemtudomány éltető ereje, GA63, 6. előadás, A gonosz, 1914. január 15.
[3] R. Steiner: A szellemtudomány éltető ereje, GA63, 6. előadás, A gonosz, 1914. január 15.
[4] R. Steiner: A lelki élet metamorfózisai, GA58, 7. előadás – Az egoizmus lényege, 1909. november 25.
[5] R. Steiner: János Apokalipszise, GA 104, 8. előadás, Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona. 1908. június 25.
[6] R. Steiner: A lelki élet metamorfózisai, GA58, 7. előadás – Az egoizmus lényege, 1909. november 25.
[7] R. Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban, GA110, 4. előadás, 1909. április 13.
[8] R. Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban, GA110, 4. előadás, 1909. április 13.
[9] R. Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban, GA110, 4. előadás, 1909. április 13.
[10] R. Steiner: Krisztus és az emberi lélek, GA1 Teozófus morál 1. előadás, 1912. május 28.
[11] R. Steiner: János Apokalipszise, GA 104, 8. előadás, Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona. 1908. június 25.
[12] R. Steiner: János Apokalipszise, GA 104, 8. előadás, Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona. 1908. június 25.
[13] R. Steiner: A lelki élet metamorfózisai, GA58, 7. előadás – Az egoizmus lényege, 1909. november 25