A 9 éves életkort úgy is nevezzük, hogy az öntudat születése. Addig a korig (többé-kevésbé) a gyermek egységben érzi magát a világgal. Ez megnyilvánul abban a természetességben, ahogyan osztozik a szülei életében, anélkül, hogy titkos saját teret kerítene el vagy alakítana ki magának, ami aztán a kamaszkorra fokozatosan kialakul. 9 éves korban születik meg a szégyen érzése, amely a gyermeknek attól a világtól való elválasztottság-érzéséből fakad, amellyel addig egységet élt meg.  Evolúciós nézőpontból a 9 éves kor megfeleltethető annak a pillanatnak, amikor az ember evett az Édenkert tiltott gyümölcséből, ahogyan a Teremtés könyvében szerepel. 

 

6Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. 7Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak.” (I. Móz. 3.)  

 

Mielőtt evett a tiltott gyümölcsből, az ember elválaszthatatlan része volt az Édenkertnek. Az Isten azzal a feladattal helyezte az embert a Paradicsomba, „hogy azt művelje és őrizze”, legyen része a teremtés egészének – az állatokkal, fákkal és a természettel együtt. Miután evett a tudás fájának gyümölcséből, megnyílt a szeme, és meglátta elválasztottságát a teremtőtől és a teremtéstől, ez pedig a magány érzését ébresztette fel benne. 

A 9 éves kort úgy is nevezik: “a Rubikon átlépése“. Ahogy Julius Caesar, úgy a 9 éves gyermek is átlép egy küszöböt, ‘meghódít egy új kontinenst’, ahol ő az uralkodó. Ez egy olyan pont, ahonnan nincs visszaút.

A gyermek találkozhat a magánnyal egyetlen életeseményen keresztül is. A biográfiai vizsgálódás felidézi ezt az eseményt, felemeli a tudatos területbe, és feltárja a hozzá kapcsolódó magányérzetet és annak okait. 

 

“Az ember a gyermeki fejlődés folyamán egyszer elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor először érzi magát önálló lénynek a külvilággal szemben. Ez a pillanat a finom érzésű ember számára jelentős élmény. Jean Paul, a költő, önéletrajzában a következőket írja: „Soha el nem felejtem, bár még senkinek nem mondtam el öntudatom megszületésének belső élményét. Ennek helyét és idejét is tudom. Egy délelőtt még egészen kis gyermekként házunk kapujában álltam, és balra a farakás felé néztem, amikor hirtelen, mint villámcsapás az égből, ahhoz a belső meglátáshoz jutottam, hogy én egy „én” vagyok. Ez a meglátás azóta is tündöklőn előttem maradt. Énem akkor látta meg először, örökre szólóan önmagát. Nem hiszem, hogy csal az emlékezetem. Hiszen ehhez az eseményhez, amelynek újszerűsége az annyira hétköznapi mellékkörülményeket maradandóvá tette, már csak azért sem keveredhetett semmilyen idegen elbeszélés, mert ez az esemény bensőm legrejtettebb szentélyében ment végbe.””

Rudolf Steiner: A VILÁG ÉS AZ EMBER SZELLEMI MEGISMERÉSÉNEK ALAPELEMEI (GA9) 4. Test, lélek és szellem

 

A magányosság élményét kiváltó esemény okai nagyon különbözhetnek az egyes embereknél, mindenkinek a saját karmájával függenek össze – az egyik ember egy betegség következtében éli ezt át, másvalaki egy társától kapott letorkoláson keresztül, megint más azáltal, hogy olyan dolgokat tud meg a családjáról, amiket addig nem tudott, stb.  

 

A 9 éves kor biográfiai eseménye nem kell, hogy nagy vagy traumatikus történés legyen. Egy jelentéktelennek látszó esemény is bevezetheti a gyermeket a magányosság átélésébe, ha az kapcsolódik az ő karmájához.  A magányosság élménye mindenkinek ijesztő, különösen egy gyermeknek, aki még nem alapozta meg független, centrális énjét – pontosan ezért fogja megpróbálni bármi áron távol tartani ezt az érzést magától. 

Ennek módja, hogy a gyermek lemond valamely tettről, viselkedésről, jellemző vonásáról, vagy bármiről, ami ehhez az élményhez vezetett. Az ár, amivel fizet, önazonosságának és teljességének feladása. Például: Ha magányosság megélését az okozta, hogy kitűnt az osztályból, a gyermek lelkébe bevésődik a figyelmeztetés: Ne tűnj ki! És élete hátralévő idejére feladja a képességét arra, hogy kitűnjön és látszódjon. 

 

A gyermek tudattalan döntése, hogy feladja lénye teljességének egy részét, túlélési döntés, és amíg az élet első szakaszára vonatkozik (kb. 35 éves korig), mindig helyénvaló. 

Ennek oka, hogy ez a döntés az egzisztenciális biztonságot szolgálja és lehetővé teszi a fenyegetettségtől mentes kiteljesedést.  Annak érdekében, hogy a világ polgáraivá válhassunk, társadalomban, közösségben, családban, oktatási intézményben stb. zajló biztonságos fejlődésre van szükség, amely felkészít a felnőtt életre, hogy kiteljesedhessünk a tanulmányainkban, munkánkban, kapcsolatainkban, családban stb. A 9 éves kori döntés ezt a folyamatot szolgálja. 

Mindazonáltal, 35 éves korunktól kezdve ezt a döntést felül kell vizsgálnunk, immár tudatosan, felnőttként. Ebben az életkorban, ami az életközepi átalakulás szakasza, az embernek tudatosan rá kell tekintenie élete első időszakára. 

A 33 éves kor, ami az élet fordulópontja (l. külön írásban) arra szólítja az embert, hogy váltson túlélő módból önmegvalósításba, fizikai megvalósításból szellemi kiteljesedésre, individualitásának megvalósítására – az egyre nagyobb szabadság kivívása érdekében, amely lehetővé teszi hivatásának beteljesítését és az új dolgok teremtését. A hiteles lényünkhöz való visszatérés megköveteli a 9 éves kori döntés felülvizsgálatát, és azt, hogy álljunk készen feladni azt a biztonságot és védettséget, amit nyújtott.  

Mint minden szellemi fejlődés, ez a váltás is áldozathozatallal és lemondással jár. Fel kell áldoznunk a létbiztonság iránti törekvésünket és ezzel kockára kell tegyük az egyetlent, amit gyerekkorunkban nem mertünk, annak érdekében, hogy kibontakoztathassuk teljes lényünket. Ez az átlépés a múltbeli karmából a jövőbelibe, a szolgaságból a szabadságba.  

 

Dafna 9 éves eseménye:

 „Egy együttalvásos kibucban nőttem fel, és a szüleim központi szereplői voltak a közösségnek, különösen az apám, aki sok éven át fontos pozíciókat töltött be. Amikor 6 éves voltam, a családdal az Egyesült Államokba utaztunk kiküldetésbe, és 9 éves koromban tértünk vissza a kibucba, miközben az eltelt 3 év alatt csakis a saját családommal éltem. Boldogan vártam, hogy visszatérjünk a kibucba, azt hittem, egy nagyon biztonságos helyre érkezünk haza, ahol védelem és felügyelet van. Miután visszatértünk, gyorsan vissza kellett állnom az ottani életmódra: alkalmazkodnom kellett a többi gyermekkel való közös alváshoz és általában a kibuc életéhez. Ráadásul röviddel hazatérésünk után országos választások zajlottak az országban, és apám úgy döntött, hogy csatlakozik egy olyan párthoz, amely szembenállt a kibuc hivatalos álláspontjával. Ettől kezdve a kibuc megmutatta “igazi arcát”. Apámat személyesen támadták és sértegették, gyűlölködő leveleket kapott, még azoktól is, akik állítólag a “barátai” voltak. Ez a légkör beszivárgott a gyermekek közösségébe is, és nekem az ő lányaként sértésekben és megvetésben volt részem gyerekektől és a felnőttektől egyaránt. “

Ez, és az azokban az években történt egyéb események azt az érzést váltották ki bennem, hogy senkire sem számíthatok. A felnőttek, akikben bíztam, hogy megvédenek és gondoskodnak rólam, nem tudtak biztonságot adni: apámat és anyámat, aki addig a biztonság forrásai voltak, most már gyengének láttam, a többi felnőtt elárult minket és nem lehetett bízni bennük. Azt a következtetést vontam le ebből a tapasztalatból, hogy nincs felsőbb vezetettség, senkire sem számíthatok, csak magamra kell támaszkodnom. Nem kértem többé segítséget a felnőttektől, visszahúzódtam és elhatárolódtam tőlük, és onnantól csak magamban bíztam, és mélyebb értelemben onnantól nem támaszkodtam Istenre (a gyermek számára a szülők olyanok, mint Isten). Elhagytam azt a hitet, hogy “Isten gondoskodik rólam”, hiszen ez a hit a magányba vezetett.”  

 

Az esemény biográfiai elemzése: 

Dafna 9 éves korában arról mondott le, hogy kapcsolódjon egy nála magasabb/nagyobb erőforráshoz, amely védelmez és bölcsen vezeti a világot. Az, hogy saját magára támaszkodott, az évek során megvédte őt a szorongástól, amelyet kilencéves korában megtapasztalt, de emiatt nem tudott bízni másokban, és nem tudott másokra támaszkodni. Ezáltal elvesztette kapcsolódását a szellemi világhoz és az isteni gondviseléshez.

33 éves korában, amely a 9 éves korszakot tükrözi, megtalálja a korrekció lehetőségét. “Közel 33 évesen, amikor a fiam kicsit több mint egy éves volt, a barátaink házában  aludtunk. Nem voltunk elég körültekintőek, és este a fiamat egy olyan matracra fektettük, amely fölött egy hatalmas polc volt, tele nehéz könyvekkel és mappákkal. Egészen 11-ig minden rendben volt, amikor a gyerek hirtelen elkezdett vigasztalhatatlanul sírni, és bármit tettünk, hogy megnyugtassuk, nem hagyta abba. Ebben az időszakban próbáltam leszoktatni őt az éjszakai szoptatásról, ezért nem volt kedvem magunkhoz venni őt arra a közeli matracra, amelyen a férjem és én aludtunk. Végül, majdnem két óra hiábavaló próbálkozás után feladtuk, és áttettem a mi matracunkra. Abban a pillanatban, hogy ezt megtettem, azonnal elhallgatott. 15 perccel később a polc hatalmas robajjal zúdult le minden tartalmával a matracra. Ha otthagytuk volna a fiamat, valószínűleg nem élte volna túl. Ez sokkoló és rémületes volt számomra, de áhítatot és csodálatot is éreztem. Honnan “tudta” a fiam, hogy nem szabad azon a matracon maradnia? Valaki gondot viselt rá, és ezáltal rám, az anyjára is. 33 éves koromban lassan visszanyertem azt az érzést, hogy van gondviselés, van rend a világban, és van valaki, akire támaszkodhatunk. Ez a hit, amelynek akkor elültetődött a magja, később tovább növekedett és elmélyült, amikor fokozatosan egyre tovább haladtam a spirituális fejlődés útján.”

print