A 9. életévről szóló legutóbbi esszémben (a Paradicsomból való kiűzetés és a magány élménye) jeleztem az első szakadást, amely az ember és a világ között jön létre.
E megosztottság ellenére a gyermek önmagában egész lény marad. Egészen 9 éves koráig a gyermek tudatában van annak, hogy egy egész része, ahhoz hasonlóan, ahogyan az ember az ősi pogány korokban is egynek érezte magát a természettel és a kozmosszal. Ahogy az akkori emberek, a gyermek is 9 éves koráig a világnak és a saját életének az egységét szent harmóniaként éli meg. 9 éves korában a gyermek öntudata kialakul, és a teljesség érzése megszűnik. Addig a tiltott gyümölcs evése előtti Édenkert tudatában élt. A kilencéves kor a gyermekkor paradicsomából való kiűzetést jelenti és a gyermekben megkezdődik a világtól való elválasztottság-tudat kifejlődése.
12 éves korban létrejön a második hasadás – az ember két részre – férfira és nőre – válik, a gyermek ébredező szexualitása most már nemcsak a világtól, hanem a másik nem tagjaitól is elválasztja őt.
27Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. (1. Mózes 1)
Egy további megosztottság alakul ki a felső és az alsó erők között – a gondolkodás és a szexualitás között. A szexuális erő jelentős tényezőt foglal el az ember életében. Ezzel párhuzamosan az intellektuális-analitikus-elvont gondolkodási képesség is érdemben fejlődik.
6Isten újra szólt: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. 7Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. 8Isten a boltozatot égnek nevezte. Erre este lett és reggel: a második nap. (1Mózes 1)
A fejlődő gyermek állapota ebben az életkorban a pogány ember (isten- és természetimádó) állapotához hasonlítható, amikor a monoteista vallások kialakulása elkezdődött. A pogány korokban az ember és az őt körülvevő szellemi világ közötti kapcsolat közvetlen volt. Minden mögött, amivel kapcsolatba került, a természetben lévő szellemet érezte. A modern vallások térnyerésével az ember és Isten közötti közvetlen és harmonikus kapcsolat megszűnt. A szellemi világgal való kapcsolat és a közvetlen megismerés helyett megjelent a hit. Hitre csak ott van szükség, ahol már megtörtént a hasadás, ahol az ember nem tekinti magát a szellemi egység részének.
A szellemmel való egységérzéstől elszakadva, földi lénnyé válva az önmeghatározás felé vezető út is megkezdődik. Ez azzal jár, hogy földi lényként határozzuk meg magunkat. A szellemi erőkkel való közvetlen kapcsolatot felváltja az absztrakt istenhit, a világgal való harmónia érzését pedig az önmagunk megtalálására irányuló keresés.
Az identitáskeresés folyamata magában hordozza a másik ember és a világ eltaszítását. Önazonosságuk megteremtéséhez a kamaszoknak szembe kell szegülniük a kívülről meghatározott identitással, azzal, amelyet addig a korig a családban és a világban hordoztak. Az önazonosság kérdése kritikus kérdéssé válik, és az, hogy milyen formában szilárdul meg, meghatározza, hogy az illető hogyan fog viselkedni a világban és hogyan fog reagálni rá.
A 12 éves kor jelentésének tágabb szimbólumai a jelentős események, amelyek ebben a korban történtek két, az emberiségben magasra emelkedett szellemi lénnyel: Buddhával és Jézus Krisztussal. Mindketten 12 éves korukban “eltévedtek”, és népük bölcsei találták meg őket. Miután megtalálták őket, láthatóan megváltoztak. Az esemény, amelyen keresztülmennek, személyiségváltozást okozott bennük: bölcs tanítókká váltak.
“Buddháról mondják, hogy 12 esztendős korában elveszett, hogy egy fa alatt találtak rá a dalnokok és bölcsek között, amint tanította őket. Ennek megfelelője a Lukács evangéliumban (2,41):
„Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És amikor 12 esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint. És amikor eljövének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben, és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja: hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járóföldet menének és keresték őt a rokonok és az ismerősök között; és amikor nem találták őt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta és kérdezgette őket. És mindnyájan csodálkozának az ő értelmén és az ő feleletein.””
Steiner: A kereszténység mint misztikus tény, Az egyiptomi misztériumbölcsesség
Carl Gustav Jung “Emlékek, álmok, gondolatok” című önéletrajzi könyvében ír a saját konkrét belső megosztottságáról. Ő ezt a két részt egyes és kettes számú személyiségnek nevezte. Az egyes számú személyiség az iskolás diák (ami külsőleg valójában volt), a kettes számú pedig az öreg bölcsé:
“Amikor 12 éves volt, felmerült benne, hogy neki is két személyisége lehet. Az egyik a bizonytalan diák, a magányos, aki kissé kényelmetlenül érzi magát a világban. A másik az öreg, tekintélyes és elismert, magabiztos személyiség, akinek nagy a befolyása és a képességei.”
Storr, “Jung”
Egy esemény, amely 12 éves korában történt vele, világossá tette számára, hogy kapcsolódnia kell első személyiségéhez, az iskolai tanuló személyiségéhez, és felelősséget kell vállalnia érte:
“A tizenkettedik évem valóban sorsdöntő volt számomra. Egy nap 1887 kora nyarán a Dóm téren álltam, és vártam egy osztálytársamat, aki ugyanazon az úton járt haza, mint én. Tizenkét óra volt, a délelőtti órák befejeződtek. Hirtelen egy másik fiú olyan lökést adott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Elestem, és olyan erősen bevertem a fejem a járdaszegélybe, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet. Utána még körülbelül fél óráig kissé kábult voltam. Abban a pillanatban, amikor az ütést éreztem, átfutott az agyamon a gondolat: “Most már nem kell többet iskolába járnod.” Csak félig voltam eszméletlen, de néhány pillanattal tovább maradtam fekve, mint feltétlenül szükséges lett volna, főleg azért, hogy bosszút álljak a támadómon. Aztán az emberek felkaptak és elvittek egy közeli házba, ahol két idős vénlány lakott. Ettől kezdve ájulásrohamom lett, valahányszor vissza kellett mennem az iskolába, vagy amikor a szüleim a házi feladattal bíztak meg. Több mint hat hónapig távol maradtam az iskolától, számomra ez egy piknik volt”.
Jung, Emlékek, álmok, reflexiók, 2. fejezet
Jung leírja, hogyan töltötte ezt az időt kirándulásokkal, álmodozással, festéssel, kitalálva egy saját világot várakkal és csatákkal, egy egész misztikus fantáziavilágot.
Egyik nap meghallotta, hogy az apja azt mondta egy orvosnak, hogy elvesztette a reményt a fiával kapcsolatban, és aggodalmát fejezte ki, hogy a gyermek nem lesz munkaképes a jövőben. Ez mélyen megdöbbentette, és egyszerre mintha felébredt volna a valóságra, megkomolyodott, legyőzte az ájulásos rohamokat, és buzgón tanulni kezdett.
Szégyellte magát azért, amit “neurózisának” nevezett, és azokban a napokban jelentek meg benne a tudatosság csírái. Miután magára talált, Jung felelősségteljes és szorgalmas diákká vált.
Nézzük meg közelebbről ezt az eseményt biográfiai szempontból, azt elemezve, ahogyan Jung az élményt az ő szemszögéből és szavaival leírja. Figyeljük meg a gondolatot, amely átfutott az agyán: nem fog többé iskolába járni. Majd ezt ténylegesen meg is tette. Hónapokon keresztül arra használta fel ezt az eseményt, hogy elhatárolódjon az első számú személyiségtől, a tanuló személyiségétől, és ne vállaljon felelősséget érte – újabb és újabb ájulásosokkal, valahányszor olyan feladatot kellett elvégeznie, amely az iskolával kapcsolatos. Az eseményt úgy “használta ki”, hogy elmenekült a diáklét valósága elől, és belevetette magát a fantázia, az álmok és a misztikum világába. De Jung legbelül tudta, hogy a döntése rossz:
“De én nem voltam boldog emiatt. Volt egy homályos érzésem, hogy elmenekülök önmagam elől.”
Jung, Emlékek, álmok, reflexiók, 2. Fejezet
Jung rájött, hogy az ájulásokat azért hozta magára, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. Sőt, úgy érezte, hogy ő maga okozta az eseményt. Ezután szorgalmas tanulóvá vált.
“Én magam idéztem elő ezt az egész szégyenletes helyzetet. Ezért nem haragudtam komolyan arra az iskolatársamra, aki fellökött. Tudtam, hogy őt úgymond felültették, és hogy az egész ügy ördögi cselszövés volt a részemről. Azt is tudtam, hogy ez soha többé nem fog velem megtörténni.”
Jung, Emlékek, álmok, reflexiók, 2. Fejezet
Ehhez az eseményhez kapcsolható egy másik, amely alátámasztja Jung 12 éves kori eseményének értelmezését:
“Nagyjából ebben az időben volt egy másik fontos élményem is. Éppen az iskolába tartottam Klein-Huningenből, ahol laktunk, Bázelbe, amikor hirtelen egyetlen pillanatra az a nyomasztó benyomásom támadt, mintha éppen egy sűrű felhőből léptem volna ki. Egyszerre tudtam: most már én magam vagyok! Olyan volt, mintha egy ködfal állt volna a hátam mögött, és e fal mögött még nem volt “én”. De ebben a pillanatban magamra találtam. Korábban is léteztem, de minden csak megtörtént velem. Most én történtem meg önmagammal. Innentől tudtam: most már én magam vagyok, most már létezem. Korábban ezt és ezt akarták tőlem; most én akartam. Ez a tapasztalat roppant fontosnak és újnak tűnt számomra: “autoritás” volt bennem”.”
Jung, Emlékek, álmok, reflexiók, 2. Fejezet
Jelentős szakadék alakult ki Jung egyértelmű és magas “autoritása” és a mindennapi élete között, amelyben egy kevéssé tehetős család tagja volt és nehézségei voltak az algebrában. Ez a szakadék végigkíséri őt egész életében. Jung mindig két “személyiség” vagy két lény között ingadozott. Az egyik földhözragadt volt, ismerte a világgal szembeni kötelezettségeit, és elismerte a világgal szembeni viszonylagos helyzetét. Ez volt az a “személyiség”, amely arra késztette, hogy azonnal visszatérjen a jó és szorgalmas tanulói léthez, és arra késztette, hogy a gazdag ember fiával történt incidenst követően azt gondolja, hogy ő semmiképpen sem különleges. Csupán egy 12 éves iskolás diák, ellentétben a másik fiúval, akinek gazdag apja volt, nagy vagyonnal, két házzal és csodálatos lovakkal. Másrészt egy olyan személyiség, amelyet akkoriban neurotikusnak nevezett, de valójában a 12 éves korában feltárult valódi személyisége – egyedi énje – volt. Ez volt a spirituális személyisége, Jung magasabb énje, ami azzá tette, amivé felnőttként vált.
Életrajzi események
Az alábbiakban további példák következnek 12 éves életkorból, ahogyan azt az alanyok leírták (a részleteket felfedő adatokat megváltoztattuk). Ezek az események mély kapcsolatban állnak önmeghatározásukkal, identitásukkal és belső párbeszédükkel a hasonló eseményeknél, illetve általában az életükben.
Shyla, 48 éves:
“Amikor 12 éves voltam, az osztályban a gyerekek kiközösítettek valami ostoba okból, amire nem emlékszem. Ez volt az első alkalom, hogy kirekesztettek, de biztosan nem az utolsó. Azóta sokszor megtapasztaltam már, milyen érzés másnak és egy csoportból kitaszítottnak lenni. Megtapasztaltam a csoport hatalmát és az egyén iránti érzéketlenségét is”.
Az esemény elemzése:
A másság és a kiközösítettség érzése sokszor kíséri a magas spirituális potenciállal rendelkező embereket, akiknek fontos szerepük van mások sorsának befolyásolásában. Jung is megemlíti ezt az érzést, amelyet gyermekkorában élt át, és amely időnként később is megjelent életében.
Shyla önmeghatározása abból fakadt, hogy ellenállt annak a gondolatnak, hogy érzéketlen társadalmi csoportok határozzák meg az egyén sorsát. Egész életében keresi egyéni hangját, egy olyan hangot, amely szembeszáll egy nagy képzeletbeli entitás – a tömegek különböző formáinak – félreértéseivel.
Elizabeth, 49 éves:
“Amikor 12 éves lettem, megünnepeltem a Bat-Micvómat. Anyám hivatalosan közölte velem, hogy a piros ruhámat nem viselhetem melltartó nélkül. Az egész melltartó-viselés kérdése problémás volt számomra. Tiltakozásom hiábavaló volt, úgyhogy végül belenyugodtam, és így hárman vonultunk: anyám, szeretett nagyanyám és én, a melltartóüzletbe. Mindhárman egy-egy melltartóval a táskánkban léptünk ki az üzletből. Két elszánt és energikus szefárd nő, akik egy fontos feladatot végeztek el, és én, akinek világos volt, hogy a végső szó még nem hangzott el, és majd a megfelelő időben megoldom. Az ünnepség napján megjelentem a ruhában és az alatta lévő melltartóban. Az ünnepség alatt bementem a szobámba, letéptem a vállpántot a varrás mentén, örömmel vettem le a melltartót, és tájékoztattam édesanyámat, hogy a melltartó elszakadt, és ezért le kellett vennem.”.
Az esemény elemzése:
Elizabeth úgy érzi, hogy olyasmire kényszerítik, amit nem akar. Erre úgy reagál, hogy az esemény során kerüli a szembesítést, később pedig trükközéssel bújik ki a kényszer alól. Ez a 12 éves korban megjelenő minta később is megjelenik, minden alkalommal, amikor Elizabethnek fontos döntést kell hoznia: nem vállalja a felelősséget.
Annak érdekében, hogy elkerülje a feszültséget, amit a nem könnyen megoldható helyzetekkel való szembesülés okoz, Elizabeth kibújik a döntés alól, és nem kezeli éretten az életfeladatát.
Michael, 47 éves:
“Apám a külügyminisztériumban dolgozott, és egészen a 6. osztályos koromig Kanadában éltünk. Amikor visszatértünk Izraelbe, 12,5 éves voltam. Ez nagyon jelentős év volt számomra. Kanadában minden el volt zárva előlem, nem sok lehetőség volt arra, hogy bármit csináljak, Izraelben minden új volt nekem. A legjelentősebb dolog akkor az volt az életemben, hogy csatlakoztam egy karate edzéshez. Ezzel egy új világot teremtettem a magam számára, egy olyan értékrenddel együtt, amely a buddhizmuson és a keleti életszemléleten alapult.
Ösztönösen megértettem, hogy ez az a keret, ami nekem való. Úgy gondoltam, hogy ez biztosít nekem keretet, értékeket, imázst és védelmet a szó tágabb értelmében – a közömbös és agresszív szüleimmel szemben. Az egyik tanár filozófiai könyveket adott nekem, amelyek a karatéhoz, a harcművészetekhez és hasonló spirituális filozófiákhoz kapcsolódtak”.
Az esemény elemzése:
Manapság, amikor rengeteg féle harcművészeti tanfolyam van, nehéz felidézni, hogy a 70-es években ez alig volt ismert Izraelben. A 12 éves kor túl fiatal a spirituális út kereséséhez. Michael esetében ez volt az egyetlen kiút a fájdalmas valóságból. A bevésődött minta az volt, hogy kerülte a konfliktussal járó emberi kötődések megtapasztalását, és a kiteljesedő szellemi-intellektuális világban talált menedéket.
12-13 éves kor a zsidóságban
A judaizmus különös figyelmet fordít a 12. életévre és arra, hogy a serdülők hogyan lépnek be a felnőttek világába. Ebben a világban fogják kiteljesíteni földi létüket, mint érett felnőttek a földön. Amikor elérik ezt a kort, a fiúk és a lányok olyan szertartásokon mennek keresztül, amelyek jelzik a felnőttek világába való belépésüket.
A Misnában ez áll:
“Tizenhárom évesen köteles a parancsolatokat betartani”.
Pirkei Ávot 5, 25. Vers
A judaizmus az ezt a kort elérő fiút felnőttnek tekinti, akinek a felnőttek összes parancsolatát teljesítenie kell. Az eseményt külön ünnepséggel ünneplik meg, amelyen a fiú megtanulja, hogy mostantól mik a kötelességei, és az ünnepség végén az apa azt mondja: „Áldott legyen, ki az érette viselt felelősség alól feloldott.” – vagyis a vallási felfogás szerint mostantól a fiú felelős a tetteiért.
Ami a lányokat illeti, a Talmud azt mondja:
“Amint tizenkét éves és egy napos, vizsgálat nélkül is érvénybe lép a fogadalma.”
Nidah, 45, 7. vers
Ez azt jelenti, hogy 12 éves kora után már felelős a tetteiért, és engedelmeskednie kell a felnőtt nők utasításainak.
Az antropozófiai felfogás szerint a 12. életév egyike annak a három életkornak, amelyben az ember szembesül földi létével. A másik két életkor az 5 és a 9.
Az alapvető események, amelyek ezekben a korszakokban történnek az emberrel, segítenek neki felfedni földi Én-jét. A magas szellemi Én-től eltérően a földi Én az az emberi lényeg, amelynek az a szerepe, hogy segítse az embert abban, hogy félelem nélkül kiteljesedjen itt a Földön. A földi Én az, akinek az a feladata, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, amelyek veszélyeztetnék az ember biztonságát és biztonságérzetét: mint pl. a félelmet, hogy a világ felemészti, az egzisztenciális félelmeket, stb., amelyek megakadályoznák az embert a hétköznapi életének fenntartásában.
Csak később, 17 éves korban és a későbbi meghatározó életkorokban szembesül az ember magasabb lényének szikrájával, amelynek semmi köze ahhoz a lényhez, akinek a túlélés a szerepe. Ez a lény az ő örök Énjéhez tartozik, és mindig az örök igazság keresésével foglalkozik, nem pedig a földi beteljesedéssel.