Az antropozófiai szellemtudomány szerint az ember élete a tudatosság folyamatos fejlődésének útja. Az életet 7 éves időszakokra osztjuk; minden ilyen időszakot “hétéves ciklusnak” nevezünk, és mindegyik más-más jelentést hordoz. Az érzelmi rendszer a harmadik ciklusban (14-21 éves kor) fejlődik ki, és a serdülőkorban nyilvánul meg teljes erejében. Ezt az érzelmi rendszert az antropozófiai terminológiában így nevezik: asztráltest, azaz: “lélektest”.

A ciklus közepét “Nap-évnek” nevezik.

 

A Napot a Földről nézve úgy tűnik, mintha a negyedik (középső) bolygó volna Naprendszerünk hét bolygója közül, amelyek az ember és a Föld fejlődése szempontjából fontosak (Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz).

 

A Nap az Örökkévaló Én”-t, az ember Magasabb “Én”-jét jelképezi. A Nap leginkább minden hétéves ciklus középső (negyedik) évében hat, de az ezekkel szomszédos évekre is kisugárzik hatása. Ezért a ciklus közepe jelentős időszak az ember életében. Ekkor az ember olyan üzeneteket kap, amelyek a magasabb “én”-jével kapcsolatosak.

  • Az első hétéves életszakaszban: A középső esemény 3 éves kor körül következik be, amikor a gyermek először mondja ki az “én” szót. Az ‘én’ az Isten fenti képmása, amely az embert elválasztja a természet ásványi, növényi és állati birodalmaitól, amelyek között él.
  • A második hétéves életszakaszban: 9-10 éves korában az “öntudat születése” következik be, az elszigeteltség és a magány érzésével való találkozás révén. Ez az az időszak, amikor a gyermek érzi a világtól való elkülönültségét, és érzi a törést abban a harmóniában, amely addig jellemezte a közte és a világ közötti köteléket. Ez a magányossággal való találkozás az “Édenkertből való kiűzetéshez” hasonlítható. A magány érzése az emberi fejlődést szolgálja, célja, hogy a paradicsomi világtól elkülönült lényként magunkat keressük.
  • A harmadik “hétéves ciklusban”: a 17. életévben a magasabb én ismét feltárul egy konkrét eseményen keresztül, amely az embert bevezeti a “Nap-élménybe”, egy olyan élménybe, amely a magasabb lényéhez kötődik, és amely a növekedési folyamat végén, megközelítőleg a fizikai változás lezárultával következik be.

 

A harmadik életszakaszt kettősség jellemzi, amely a leválásban fejeződik ki. Először is, az alsó és a felső – racionalizmus és szexualitás – szétválása; ez a polaritás különösen a fiúknál jelentkezik, ahol az érzelmi elem elhanyagoltan, a kettő között található, ellentétben a lányokkal, ahol az érzelmekre helyeződik a hangsúly.

Ennek a szétválásnak az archetípusát a “kozmikus műtétnek” nevezett eseményben találhatjuk meg, amelyben az ember mint egész kettévált férfira és nőre.

 

 21Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. 22Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. 23Az ember így szólt: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.” 24Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. (1Móz 2.)

 

Archetipikusan – a bordából, azaz a test közepéből kivett nő a középső szférát, az érzelmek szféráját vette magára, míg a férfi a fejszférát, a racionális gondolkodást és az akarást – a végrehajtást az anyagi világban.

Egy másik szétválasztás, amely ebben az időszakban történik, a jó és a rossz dichotómikus szétválasztása. A fiatalok hajlamosak arra, hogy szélsőségesen viszonyuljanak helyzetekhez és emberekhez. A világ ebben a korban feketére és fehérre, jóra és rosszra válik szét. Ez megnyilvánul például a szenvedélyesen elfogadott egyoldalú, szélsőséges ideológiákban, amelyek a világot jóra és rosszra osztják.

A magasabb szellemi én, Isten képmása – amely egyben az egyesítő erő is – röviden megérinti a 17 éves fiatal kibontakozó lelkét.

A lélek bizonytalankodásain keresztül, amely jellemző a kamaszkorban, feltárul valami a szellemi teljességből, és utal a jövőbeli egészre. Ennek mellékterméke megnyilvánulhat a szülőkkel való kapcsolat megváltozásában. Ugyanaz a szülő, aki eddig “mellékes” volt, újra emberi személyiséggé, sőt baráttá válik.

Egy ember 17 éves korának, és annak megértéséhez, hogy mi tárult fel általa, azt kell kérdeznünk, hogy mi volt az a konkrét esemény, amelyet a 17 éves kor eseményeként azonosított? Felfedezett-e valami fontosat, mintegy “a semmiből”?

Mindenki számára más tárul fel magáról és az életéről ebben a korban, néha ez nehéz és fájdalmas lehet. Az a sajátos kinyilatkoztatás, amely mindenkinek a személyes életrajzához és karmájához illik, bepillantást enged a magasabb énjébe, amely kész cselekedni és kockázatot vállalni a kiteljesedés lehetősége érdekében.

A 17. életév fontosságának és lényegének bemutatására Dov Elbaum történetéből idézünk, amelyet Az űr teljességébe (Into the Fullness of the Void) című könyvében írt le.

17 éves korában, egy mélyreható eseményt követően Elbaum, aki csodagyerek volt a jesiva diákjaként, szakított a vallásos életmóddal.

 

“Lassan mélyebben megértem a jesivától és a vallási közösségtől való elszakadásomat, amely éppen akkor történt, amikor az Istennel való közelség érzése a csúcson volt. Azt hiszem, amikor Istent tekintettem életem királyának, amikor minden egyes halachát (zsidó törvényt) aprólékosan betartottam, akkor jöttem rá, hogy túl magas volt az ezért fizetett lelki ár. A kötelezettségvállalás, amelyben nevelkedtem, és amely ifjúkoromban megszilárdult, ellehetetlenítette annak a lehetőségét, hogy továbbra is félelem nélkül legyek a közelében, és valódi párbeszédet folytassak vele. A “Shulchan Aruch” törvényeinek és szabályainak Istene és az én imám Istene közötti hatalmas ellentmondás egyre nagyobb lett. Szívem mélyén éreztem, hogy ezt az árat nem akarom tovább fizetni. Vallási okokból hagytam el a tiszta utak világát, abból a felismerésből, hogy az Istenhez való közelség nélkül nem érdemes élni az életemet”.

Elbaum, D. Az űr teljességébe: Spirituális Önéletrajz


Életrajzi esemény

“Egy kibucban nőttem fel, egy nagyon zárt és korlátozó közegben. Tizenhét éves koromban folyamatos válságban voltam szociálisan és lelkileg is, reménytelennek éreztem magam és meg akartam halni. Nem tudtam elképzelni, hogy létezhet másfajta közeg, másmilyen jövő. Az önmagamról alkotott képem és az identitásom meghatározása is (ahogy az ebben a korban lenni szokott) kívülről és nem belülről fakadt. Tizenhét és fél évesen kiválasztottak egy külföldi utazásra egy izraeli, palesztin és olasz lányokból álló csoporttal. Két hétre hirtelen teljesen más valóságba kerültem, szociálisan kivirágoztam, központi és vezető helyre kerültem. Ez ráébresztett, hogy a kibucon kívül van egy másik világ, egy másik valóság, hogy van egy “másik Ayelet”. Amikor visszatértem Izraelbe, többé-kevésbé minden maradt a régiben. A valóságom nem változott, és a nehéz időszak a középiskola végéig tartott. Azonban ebben az eseményben, 17 éves koromban, egy pillanatra megérintődött a magasabb Énem a lényemben, rövid és részleges bepillantást nyertem oda, ahol az akkori valóságomon túli dimenzióban léteztem, várt rám valami más, ‘egy másik Ayelet’.”

 

print